... long live and prosper...

🖖

Bátorítok minden nőt arra, hogy tegyen meg minden lehetőt és lehetetlent azért, hogy boldog legyen. A pokolban döbbentem rá, hogy a nőnek sok helyen küzdenie kell azért, hogy emberként nézzenek rá. A nő is ember, így elemi szükséglete, hogy kihozza magából a maximumot. A nő nem játékbaba, nem háztartási kellék, nem feszültséglevezető eszköz, mely szerepeket előszeretettel erőlteti rá a társadalom.

Írok, tanulok, kézműveskedek, rajzolok és festek, zongorázok - ha van rá időm. Most épp gitározni tanulok. Részt vettem egy börtönkutatásban, így már nem csak szórakoztató írásaim vannak, hanem hasznosak is 😊 Szeretek írni, és a helyzet az, hogy van mit 😊 Szociálpedagógus vagyok, jelenleg Neveléstudomány MA-ra járok. Szenvedélyem tanítani... azt, hogy hogyan érdemes élni, és hogyan érdemes és hogyan lehet tanulni. Szeretném, ha mindenki annyira élvezné a saját életét, amennyire én... szeretném, ha minden ember megvalósítaná az álmait... mert nem csak álmodozni van jogunk, hanem álmainkat megélni is 😊

A honlapon munkáim töredékét láthatod. A célom az volt, hogy ne csak részeimben, hanem egészben is látható legyek.

A honlap neve azt jelenti, kókuszdió. Eredete az, hogy amikor megszülettem, Anyukám megkívánta a kókuszdiót - amit addig soha nem evett. Apukám és Nagybátyám szereztek neki egyet - akkor még nem nagyon lehetett ilyet kapni a boltban -, és bevitték neki a kórházba. Ám semmilyen olyan eszközt nem, amivel meg tudta volna lékelni a gyümölcsöt. Így, öt napig, míg haza nem engedtek minket a kórházból, csak annyi öröme maradt Anyukámnak, hogy sóhajtozva nézte a szőrös, kemény kókuszt... és valami azt súgta neki, hogy lánya, azaz én, pont ugyanilyen kemény, felbonthatatlan "gyümölcs" leszek. Onnantól kezdve, hogy nekem is megszülettek gyerekeim, a születésnapjaimon mindig kapott tőlem Édesanyám egy kókuszdiót... amit együtt bontottunk ki. Ezt a rituálét, a sok, fejtörést okozó évért, kárpótlásul kapta tőlem. Bizonyíték volt ez arra, hogy "egyszem" gyereke épp az ő anyai kitartása, és lánya "kemény feje" miatt nem veszett el a nagyvilágban.

Pedig elveszhettem volna, mert asperger szindrómás nőként erre igen nagy az esély. Főleg, ha az ember lánya, élete javarészében nem tudja azt, hogy mi miatt más. Az aspit áldásként élem meg, mert bár voltak komoly nehézségeim gyerekként, fiatal felnőttként, családom különlegesként tekintett rám. Az aspi soha, semmit sem vett el tőlem, mindig csak adott: amig nem tudtam mi, ki vagyok, meg kellett szerkesztenem a térképet saját magamhoz. Rá kellett jönnöm arra, hogy hogyan tanuljak a könyvből, hogyan tanuljak a világból, hogyan legyenek barátaim, hogyan érvényesítsem saját és három gyermekem érdekeit, hogyan ne legyek kívülálló, és hogyan szabályozzam vágyaimat és érzéseimet. Az élet egy nagy kaland, amiben folyamatosan tanulunk: ez az élet értelme. Az önfejlesztés... amire azért van szükség, hogy amit megtanultál, azt vissza tudd forgatni a társadalomba, a többi ember javára. Ezt nevezik felelősségnek - társadalmi felelősségvállalásnak.

Boldognak és áldottnak érzem magam, mert mindent megkaptam a nagyszüleimtől, szüleimtől, családomtól, és a Jóistentől. Mindent, és még többet: képes vagyok szeretni, szenvedéllyel élni, alkotni, és adni magamból. Bárkinek, mindenkinek, akinek szüksége van rám és a tudásomra. És ez nem(!) a ma oly divatos - és mérgező - hurráoptimizmus... :)